A tollaslabda története I. rész
A tollaslabda kialakulásának körülményeit titokzatos homály fedi, a sportág eredetéről szóló elméleteket sajnos a tudományos kutatások nem tudják perdöntő bizonyítékokkal alátámasztani, így mi sem tesszük le egyértelműen a voksunkat egyik eredetelmélet mellett sem. Mindenki szabadon eldöntheti, számára melyik a legszimpatikusabb. Napjainkban is időnként komoly viták folynak arról, hogy vajon a strandon játszott tinglitangli tollaslabdajáték ugyanabba a kategóriába sorolható-e, mint a háló felett, kemény pontokért vívott versenyszerű küzdelem…
…a vita időszámításunk kezdetéig vezethető vissza, sőt talán még annál is korábbra. Nagyjából Krisztus előtt néhány száz évvel az ókori Egyiptomból és Görögországból terjedt el nyugatról keletre, Kína, India, Sziám és Japán területére egy nagyon népszerű játék, amely során a résztvevők egy toll(ak)ból álló összeragadt „dolgot” dobáltak és rugdostak egymásnak. A cél az volt, hogy minél tovább a levegőben tartsák a játékszert. A Newton almájához hasonlóan bájos eredetmonda a következő: Valószínűleg az írásra használt tollak beleragadtak egy könnyű tintatartóba, amely egyszer véletlenül leesett. A szemfüles írnokok észrevették, hogy milyen szép könnyeden száll, talán egyikük, miközben próbálta elkapni, bele is ütött. Innentől már csak egy lépés volt a szándékos dobálás, azaz a játék.
Krisztus születésének idejére Kínában már nevet is adtak neki: „ti jian zi” névre hallgatott, és ekkor már inkább csak lábbal igyekeztek a labdához érni. A bizonyos „lábtoll-labda” nevű sport napjainkban is népszerű, számos egyesület működik Magyarországon is, és a játékosok rangos versenyeken vehetnek részt.
Érdekes, hogy a történelem mennyire „ismétli” önmagát, jelenleg ugyanis (főként) a diákok nagy kedvvel játsszák a lábtollashoz igen hasonló, footbag (heki) nevű játékot, amelyben a egy babzsákszerű labdát kell minél tovább a levegőben tartani, egy-egy passzt lehetőleg minél látványosabb trükksorozatokkal tarkítva.
A labda levegőben tartásához kb. Krisztus után 500 körül kezdtek segédeszközként lapátot vagy evezőt használni. Ez a játék napjainkra az angol „battledore and shuttlecock” néven vonult be a történelembe.
Tollaslabdával kapcsolatos további feljegyzéseket sajnos csak az 1600 évek elejétől ismerünk. Ezekre alapozzák a bevezetésben említett, inkább csak találgatásnak nevezhető, ellentmondásos elméleteket. Strutt Sport és régmúlt című könyvében a tollaslabda európai eredetét I. Jakab uralkodásának idejére teszi, amikor is a történetírók feljegyezték, hogy a király fia – Henrik herceg – a baromfiudvarban egy nála jóval nagyobb fiúval játszott. A játék lényege az volt, hogy a herceg a kakasfarokból készült „shuttlecock”-ot (labdát) alkalmanként a játszótárs homlokához ütögette. Királyi szórakozás lehetett…
Ezzel egy időben a 17. századra Európa-szerte az arisztokrácia kedvtelésévé vált a „jeu de volant” (tollaslabda). Elnevezése francia eredetre utal. A tollakhoz lassanként (a teniszütőhöz hasonlatos) ütő is társult, amellyel könnyebb volt a levegőben tartani a labdát. Feljegyezték, hogy ezt Nagy Katalin is nagyon élvezte. Svédországban pedig Krisztina királynő játszott „featherball” nevű játékot tyúktollakból készített lágy labdával.
A játékot maximális eleganciával, viszont minimális erőfeszítéssel űzték az előkelő hölgyek és urak, magától értetődően olyan öltözékben, amely amúgy is lehetetlenné tette volna a gyors vagy hirtelen mozdulatokat. A játék lényege az volt, hogy a labdát a partnerhez (még nem ellenfél) üssék. Sőt sokan még egyedül is játszottak, egy-egy ütővel mindkét kézben. A játéknak ekkor még rögzített szabályai természetesen nem voltak…
